A kis jégkorszak következményei Magyarországon

A XX. század végére már egyértelművé vált, hogy az emberi civilizáció természetromboló tevékenysége oly mértékben alakítja át a Föld bioszféráját, mely beláthatatlan következményekkel jár bolygónk összes élőlényére. Az ember számára talán a legdrámaibb változásokat az időjárási rendszer működésének változása szolgáltatta. A kilencvenes években megszaporodó és sorozatos természeti csapások újra és újra ráirányították a nemzetközi közvélemény figyelmét a globális felmelegedésnek nevezett éghajlati változásra.

A rendkívüli időjárási események (az évente jelentkező, rekordokat döntő és mérhetetlen pusztításokat okozó árvizek, a mind gyakoribbá váló és felerősödő szélviharok, a kirívó hőmérsékleti adatok) mindinkább előrevetítik, milyen XXI. századi éghajlati jövőképre kell felkészülnünk.

Az emberi civilizáció életében nem egyedi és példa nélküli a jelenlegi éghajlatváltozás. Már őseinknek is volt alkalmuk találkozni az időjárás drasztikus, hosszan tartó változásával. A „kis jégkorszak” XVI-XVIII. századi eseményei hasonló kihívás elé állították a kor emberét, mint minket napjaink éghajlatváltozása. Az akkor történt időjárási és történelmi eseményeket érdemes felidézni, hiszen megmutathatják, milyen lehetséges problémákkal kell majd a XXI. században szembenéznünk.

Hála Réthly Antal földrajztudós korát megelőzi, kiemelkedő gyűjtő- és kutatómunkájának, a kis jégkorszakbeli Magyarországról olyan aprólékosan összeszedett időjárási megfigyelés áll rendelkezésünkre, amely európai viszonylatban is kimagasló helyet foglalhat el.

Kis jégkorszaknak nevezik azt az általános klímaromlást, amely a Kr. e. 2000-től kb. a XIX. századig tartott és főleg helyi jelenségekben mutatkozott meg. A korszakolásában nézetkülönbségek is jelentkeztek. Ma már ismert, hogy a középső holocén felmelegedést követő általános klímaromlás is tartalmazott melegebb és hidegebb időszakokat is.

Számunkra a legtöbb és legjobban használható információ az utóbbi évezredben

lezajlott lehűlési szakaszokról - az 1200-7450, illetve a XVI. század végétől a XIX. század első feléig tartó periódus - áll rendelkezésre. Ez utóbbi időszak a korabeli források alapján már jól rekonstruálható.

A Kárpát-medencében a történeti idők legutolsó éghajlatváltozása a XVI. században kezdődött meg. Az 1550-es évek közepének meleg, száraz nyarai a század végére hűvössé és csapadékossá váltak. EIkezdődött az az időszak, amelyet a meteorológusok kis jégkorszakként tartanak számon. Az 1541-1590-ig tartó első szakaszára a kontinentális hatás felerősödése volt a jellemző, amely hideg teleket és forró nyarakat hozott, de megjelentek a kivételesen hideg nyári hőmérsékletek is. A második szakasza 1591-1650 között produkálta a leghidegebb teleket és hűvös nyarakat, a harmadik időszak, pedig 1680-1740-ig tartott.

A lehűlési tendenciák a XVIII. század vége felé újra felerősödtek. Ennek magyarázatául többek az ez idő tájt felerősödő vulkáni aktivitást említik, amelynek következtében annyi por, hamu került a magas légkörbe, amely csökkentette a földfelszínre érkező napsugárzás mennyiségét, így hűvösebb időszak bekövetkeztét okozatta.

A XIX. század első évtizedeiben Európa-szerte újra dermesztően hideg teleket és hűvös nyarakat jegyeztek fel. Az 1810-1860 közötti időszak hőmérsékleti értékei megközelítették, sőt túl is szárnyalták a XVI-XVII. század hidegrekordjait.

A kis jégkorszak idejéből nincsenek műszeres mérésekkel alátámasztott hőmérsékleti és csapadékadatsorok. Pontos adatok hiányában döntő jelentősége lehet a korabeli megfigyelések felhasználásának és értékelésének.

Különösen fontos ismerni azt a természeti környezetet, melyben egyes történelmi események, a gazdasági és társadalmi folyamatok lejátszódtak, hiszen ezek valódi értékelése ezen adatok hiányában nem lehet teljes. Ennek fényében érdemes egyegy történelmi eseményt kiemelni, mellyel be lehet mutatni, milyen hatással voltak az időjárási események a kor hadi, gazdasági és társadalmi történéseire.

A korabeli megfigyelések természetesen nem tudományos alaposságúak de ha ugyanazon időszakban, egymástól független, több forrás is beszámol visszatérő rendkívüli hőmérsékleti eseményekről, özönvízszerű csapadékról, áradásokról, akkor feltételezhető, hogy az adott terület időjárási rendszere megváltozott, vagy legalábbis a szokásoshoz képest változóban van. A korabeli krónikások azzal, hogy írásba foglalták a rendkívüli időjárási eseményeket, egyben üzentek a késő korok számára. Az anomáliák és természeti csapások leírásával hozzájárultak az éghajlatváltozás plasztikus bemutatásához.

A kis jégkorszak hatásai

a XVI. századi Magyarországon

A Kárpát-medence nagy részén a nedves kontinentális éghajlat az uralkodó, melyben az óceáni hatás kelet felé haladva fokozatosan gyengül. Erre az éghajlati típusra az élesen elkülönülő négy évszak jellemző. Rövidebb időszakokban ugyanakkor a szeszélyes és ingadozó hőmérsékleti és csapadékváltozékonyság is kimutatható. A csapadékellátottság alapján a vízigény közepes mértékű kielégítése biztosítat, bár ebben is jelentős változékonyság állapítható meg évről évre.

Az évi középhőmérséklet 9,5 °C és 11,5 °C közötti, kivételt jelentenek a hegyvidéki tájak. Az óceáni és kontinentális klímahatások érvényesülésének mértéke az adott makroszinoptikus helyzetek gyakoriságától függ, azonban a földrajzi szélesség és hosszúság, valamint a tengerszint feletti magasság szerint is jelentős különbségek mutathatók ki az évi és havi középhőmérsékletben.

A rendelkezésre álló információkból megrajzolható egy-egy időszak hőmérsékleti térképe. Hasonló a helyzet a csapadékviszonyok területén, hiszen egy-egy pusztító zápor viszonylag körülhatárolható területet érint. Ugyanakkor a csapadékos napok és a csapadék mennyiségének megszaporodása szintén jól használható az éghajlati karakter meghatározásánál. Nagyobb területet érintenek és így az általános éghajlati változásokat legplasztiku sabban talán az áradások számának megszaporodásával, illetve csökkenésével lehet modellezni.

A Kárpát-medence folyóit az évenkénti kétszeri áradás jellemzi, a hóolvadás utáni tavaszi (jeges ár) és a nyár eleji (zöldár). Feltételezhető, hogy amikor a korabeli krónikások pusztító árvizekről, illetve ezek elszaporodásáról és visszatéréséről beszélnek, akkor nem a megszokott eseményeket konstatálják, hanem a szokásostól eltérő intenzitású és számú áradást akarják megörökíteni.

Hasonlóan fontos szerepet játszott az időjárás 1551-ben, Temesvár török ostroma idején, amelyről Evlia Cselebi így számol be: „... A török sereg ostrom alá  fogta Temesvárt, ostromsáncokat készített. Ámde Isten rendeléséből a zordon tél megérkezett s rendkívüli nagy esőzés lévén, az ostromsáncok mind megteltek vízzel, úgy annyira, hogy a janicsároknak lehetetlen volt az ostromsáncokban megmaradni...”

Temesvár tehát átmeneti megmenekülését köszönheti az időjárás változásának. Talán a leghíresebb várostrom, amelynek sikeres védelmében az időjárás is kiveszi a részét, Eger várának 1552-es sikertelen ostroma. A török sereg első általános rohamát szeptember 29-én vezette, az utolsót október 12-én, melynek kudarca után rendelik el a visszavonulást. Dzseladze Musztafa török historikus az alábbiakkal magyarázza a kudarc okait:

„... Negyven napig tartott a harc, de elfoglalása könnyű szerrel nem volt lehetséges... Isten végzéséből bekövetkezvén a téli évszak és a hideg idő; a beállott esőzés és havazás miatt eltűnt a nyugalom és türelem, az élelmiszerekben való szükség aggasztotta a sereget, a hidegség megzavarta az állatok nyugalmát...”

Bár a török történetíró „isteni rendelésnek” tulajdonítja a vereséget, de ismerve az időjárási eseményeket, elmondható, hogy a vár sikeres védelmében jelentős szerepet játszott a védők kitartása és hősiessége mellett a hirtelen beállt hideg, amely ellehetetlenítette az ostromló török sereget.

A negyvenes, ötvenes években újra felerősödik a kontinentális hatás a Kárpátmedencében, amely hidegebb teleket és forróbb, aszályos nyarakat eredményez. A század közepétől kezdődő hideg időszak tetőpontjai az 1595-1602 közötti esztendők telei. Az erős téli lehűlés jele volt, hogy a Kárpát-medence folyói újra befagytak, így a Duna is. (1594-95, 1601-02, 1607-08 - ezekben az években a Duna „átfagyott”) A hideg telek hatását felerősítette a hűvös, csapadékos nyarak időszaka 1597 és 1606 között. A lehűlési időszak egybeesett a 15 éves háború időszakával.

1560 és 1580 között újabb nyári csapadékhullám figyelheti meg, amelynek legintenzívebb szakasza a század hatvanas, illetve hetvenes éveinek végére esik, amikor szinte minden évben jegyeztek fel nagyobb áradásokat. Heves felhőszakadások, záporok, jégesők és nyári viharok kísérik ezeket a nyarakat. A hőmérséklet sem emelkedik a megszokott szintre. A gyakori felhőzöttség megakadályozta a levegő megszokott felmelegedését. Ebben az időszakban még az sem ment ritkaságszámba, ami 1562. június 2-án történt Besztercén. Ekkor az egyik reggelen jéggel vegyes hó varázsolta fehérré a város háztetőit.

Az 1570-1580-as években még hatalmas mennyiségű gabonatermés a század végére hirtelen csökkent, és a háború befejezése után sem állott helyre. A melegigényes búza aránya azonban nemcsak a kirabolt területeken, hanem a kevésbé háborgatott északi megyék növénykultúrájában is elvesztette addig meghatározó szerepét.

Sáros megyében a XVI. század még nem jelentéktelen tiszta, illetve rozzsal kevert búzát, ún. mixtúrát találunk, a XVII. századra ez majdnem teljesen eltűnt. Helyét a mostohább éghajlati körülményeket elviselő rozs vette át. A hűvösebb nyarakat jelentős mennyiségű csapadék és visszatérő áradások kísérték.

A XVII. század hűvös nyarai

A század első éveiben változatos, de hideg idő köszöntött be. Európában a leghidegebbek között említik az 1620-21-es telet is, amikor befagyott a Márványtenger, melyen keresztül közlekedtek az emberek. A telek 1600 és 1650 között általában változatosak voltak, csak a század közepe táján következett be a lehűlés legmélyebb pontja. Az 1650-es évektől kezdődő periódust a hűvösebb és csapadékosabb nyarak jellemzik, amelynek nyoma marad a történelmi eseményekben is.

A hideg telekhez és a történelmi események kapcsolatához az állandó háborúskodás rengeteg anyagot szolgáltat. 1614-ben a befagyott Balatonon átkelő magyar csapatok nagy vereséget okoztak a töröknek, a koppányi és mohácsi béget fogolyként a császárhoz küldték.

Szintén a hideg tél adta lehetőségek kihasználásáról számol be Bethlen Gábor levelében, amikor az 1621-es hadjárat kapcsán leírja: „Petneházy István kétezer lóval mentenek az mult szerdán által a Morva vizén, azt hiszem derekas dolgot próbálnak, hótok megett járnak azaz seregek valahol akarják, minthogy az jégen szabadon mehetnek mindenütt...” 1623-ban Bethlen Gábor hadseregéből lovastul fagytak meg az őrszemek.

A hadszíntérré vált Magyarországon gyakran beálltak a folyók, így a Duna is. A Dráva jege elbírt egy kisebb hadsereget. Katonák sora fagyott meg a hadjáratok alatt. Az 1645-ös télről a beszámoló elmondja: „... Kemény hideg tél köszöntött be, amelyhez hasonlót még senki sem élt át. Néhol sok marha, vadállat és madár fagyott meg. A nagy folyók és tavak fenékig befagytak. Az Olt és a Maros folyón nyolc arasznyi vastag volt a jég... ” Hasonló következtetéseket vonhatunk le a kortársak beszámolóiból, akik a század végének hideg teleiről emlékeznek meg.

A hirtelen beállt nagy hidegre enged következtetni az adat, mely szerint 1685ben egyszerre 150 ember fagyott meg Debrecenben. Az egész Európát érintő lehűlés, a romló éghajlati viszonyok tömeges kivándorlási hullámot idéztek elő az európai mezőgazdaság peremterületeiről, így Skóciából is. A XVII. század derekának változékony időjárását a század végén újabb lehűlés követte, melynek jeleként Nagy-Britannia partjai mentén megjelentek kajakjaikkal az eszkimók. Jellemző például, hogy befagytak a németalföldi csatornák. A modern klímatörténeti vizsgálatokban éppen a németalföldi csatornákon folyó teherszállítás szolgált alapvető forrásul az időjárás változásaira. A fizetési naplók pontosan jelzik, hogy milyen korán megszűnt a hajóforgalom, mert beállt a jég csatornákban, s évről évre korán kezdődött a tél. Jellemző, hogy a Németalföldre vitt spanyol katonákat korcsolyákkal is felszerelték.

1676 decemberében, majd 1684 februárjában a befagyott Temzén vásárokat rendeztek. Különösen hideg volt 1683-1684 tele, amikor a feljegyzések szerint a föld Angliában közel egy méter mélyen átfagyott és a Csatorna, valamint az Északi-tenger partján is 30-40 kilométer szélességben jég keletkezett. A szélsőséges nyári időjárás több történelmi eseményre is hatással volt. Az első 1663-ból származik, amikor Köprülü Ahmed nagyvezért és közel 100 ezres seregét - nyár elején - 40 napos eső tartóztatta fel, amely csak július végén állt el. Eredeti tervét feladva, amely Bécs ostroma volt, Érsekújvár ellen fordult, amit 1663. augusztus 16-án elkezdett ostromolni és 40 napos ostrom után el is foglalt. Ugyanez az esős időjárás akadályozza meg a keresztény sereg augusztus 7-re tervezett hadjáratát is.

Hasonlóan hűvös nyárról tesz említést az a híradás is, mely szerint Esterházy Pál nádor Buda első ostromára készülődve - meggondolván, hogy már augusztusban havazott - tábori holmijainak leltára szerint réz ágymelegítővel is felszerelkezett.

Kisebb megszakításokkal szinte végigkísérik a századot az állandó áradásokról szóló tudósítások. A század első felében

szinte minden nyáron feljegyeztek kisebbnagyobb áradásokat.

A felerősödő kontinentális hatás következtcben a nyárutók, főleg az augusztus óriási mennyiségű csapadékkal köszöntöttek be, amelynek köszönhetően állandósultak a nyári áradások. A legjelentősebb feljegyzett nyári árvizek 1605, 1608, 1609, 1618, 1621, 1628,1629-ben voltak.

A lakosság életlehetőségeit tovább rontották a tavaszi hóolvadást követő árvizek. A szélsőséges időjárású években a gyakori tavaszi fagyok, a forró száraz nyarak, a csapadékos nyárutók és a hideg telek következtében a termés mennyisége gyakran nem volt elég a lakosság ellátására. Ezt a viszonylag kevesebb mennyiséget is tovább csökkentették az állandó hadjáratok pusztításai, a hadseregek eltartása és a kettős adózás. Gyakran jelentkeztek éhínségek és járványok is.

Esőzések és áradások Magyarországon a XVIII. században

Magyarországon az 1700-as évek első felére a gyenge óceáni hatás, a második felére a kontinentális hatás felerősödése jellemző. A század első felére a forró nyarak jellemzőek, de az 1760-as évektől megszaporodnak a hűvös nyarakról szóló tudósítások. Rendkívüli időjárási események azonban a század elején is előfordultak. Ilyen időjárási kuriózumnak lehet nevezni a nyári havazásokat, amelyeket 1716-ban Brassóban (augusztus), 1725-ben Eperjesen (augusztus) 1795-ben Désen (augusztus), 1799-ben Belényesen (július) jegyeztek fel.

A hűvös, csapadékos nyarak ugyanúgy csökkentették a mezőgazdasági termékek mennyiségét, mint az aszályok, vagy a fagyos, hó nélküli telek. Ha a gyenge termésű évek sorozatosan következnek egymás után, az nemcsak a megtermelt élelmiszer mennyiségét csökkenti és éhínségeket idéz elő, hanem legyengíti a lakosság ellenálló képességét a fertőző betegségekkel szemben. A csapadékos, magas pára

tartalmú időszakok különösen kedveznek a fertőző betegségek, járványok elterjedésének.

A század első felében viszonylag kevesebb áradást jegyeztek fel.

Az időjárási viszonyok és járványok közötti kapcsolat legjobban talán az 1709-es pestisjárvány és az időszak hűvös, csapadékos időjárása között mutatható ki. Rákóczi szerint a járványt Törökországból hurcolták be és mindenképpen figyelemre méltó, hogy tavasszal támad fel, olyan időszakban, amikor az ismétlődő hideg telek és szélsőséges nyarak a mezőgazdasági termelés csökkenését okozhatták, gyengítve a lakosság ellenálló képességét.

Az esőzések és áradások egyes hadmozdulatokat is döntően befolyásoltak. Az 1703 júliusában II. Rákóczi Ferenc így ír:

„... a Borsava, Tisza és Szamos folyók. megáradtak, sárral és mocsárral borították a. síkságokat, ligeteket és erdőket, s így a folyók ágya megközelíthetetlen volt”. Ez megakadályozta a kuruc sereget a Tiszán való átkelésben, ugyanakkor megvédte az őket üldöző Montecuccoli-ezredtől. Mikor végül Vásárosnamény felé vették az útjukat, „Az utakat annyira elborította a sár; a víz és a mocsár, hogy a gryalogságnak majdnem egész nap térdig vízben kellett gázolnia... ”

A XVIII. század közepétől elszaporodnak a hideg telekről szóló beszámolók, amelyek közül kiemelkedik Mikes Kelemen 1739-40-es bukaresti tudósítása. Eszerint 1739 október közepétől 1740 március közepéig, öt hónapon keresztül szakadt a hó. Megerősítendő Mikes Kelemen állítását, a források a Kárpát-medencében is az évszázad legkeményebb teleként tartják számon az időszakot.

1790-1795 között sorozatosan rossz termésű évek következtek. A szolnoki ferencesek feljegyzése szerint: „A nép oly nagy szükségben van, hogy a nád beléből készült lepényekkel táplálkozik s döglött állatok húsát eszi, amiből különféle betegségek támadván, sokan elhaltak... Reggeltől estig szakadatlan sorokban jöttek a zárdába kenyeret kérvén, kik majd éhen vesztek. A Kunság ban az emberek százankint hagyták oda házukat és odatakarodtak telelni az hol koldulással élhettek. A marhák földet evén eldöglöttek. A nép szegényebb része mindenélből kifogyott, annyira hogy a testi ruhát is a kenyér végett eladni kényteleníttetett. ”

1791-ben a termés gyenge volt, 1792 nyarán elrohadt a sok esőtől. A Bécsi Magyar Kurir 1792. szeptember 7-i számában beszámol arról, hogy , „... az Alföldön egész nyáron esik az eső. Az öregek azt beszélik, hogy ilyen nyomorúságos aratást még sohasem értek... Erdélyben minden takarmány a mezőn ázott és rothadott ”

1794-ben az aszály tette tönkre a termést, a legyengült emberek közül százával szedték áldozatukat a járványok.1795-ben a himlő pusztított.

A kedvezőtlen időjárási változásokat az 1760-as évektől kezdődően meghonosított burgonyatermesztés sem tudta ellensúlyozni. Mária Terézia 1767. október 21-én kelt rendelkezésében megparancsolta, hogy buzdítsák a lakosságot a gabonaneműeken kívül olyan növények termesztésére, amelyek termése ritkán szokott eredménytelen lenni. Ha az egyik fajta vetés nem sikerül, pótolja a másik. Ebből a célból különösen ajánlotta a burgonya vetését.

A kisjégkorszak vége Magyarországon

Magyarország időjárásának alakulása a XIX. században követte az európai folyamatokat. A hazai források alapján megállapítható, hogy a század eleje Magyarországon is hűvös és csapadékos időszakot hozott. A hideg telek három hullámban jelentkeztek: az első időszak 1810-1817, a második 1829-1836, a harmadik 1847-1850 között. Az első időszak esetében a hideg télhez hűvös, csapadékos nyár is társult, a többire a forró, aszályos időjárás volt a jellemző. Mindkét párosítás a termés mennyisége és minősége szempontjából hátrányos a mezőgazdasági termelés számára. A parasztság terheit növelte az ekkor Magyarországon elszállásolt osztrák katonaság eltartása. A föld

művesek ezt kölcsönfelvétellel próbálták áthidalni, de a rossz termésű évek miatt nemcsak a kölcsön visszafizetésére nem nyílt lehetőség, hanem a vetőmagra elegendőt sem adta vissza a föld, ezért a korszakban egymást követték az éhínségek és a járványok.

A hűvös, csapadékos nyarakról több feljegyzés készült, így Kecskeméten 1812, 1813, 1814-ről. A csapadékos, hűvös nyarak katasztrofálisan rossz termést okoztak, amelyek együtt jártak a lakosság készleteket gyűjteni képtelen tömegeinek fizikailegyengülésével.

Ezek az évek, mint egész Európában, Erdély-szerte is a katasztrofálisan rossz termést eredményeztek. Voltak olyan helységek, ahol a kukorica a sok eső miatt kétszeri vetés után is kirohadt. A Partiumban 1817-ben egész falvak maradtak pusztán. Éhínség, s nyomában a legyengült emberek között járvány pusztított. Az uralkodó II. Ferenc (aki ezekben a hónapokban utazta be a nagyfejedelemséget) hintóját az adózók állítólag 13 ezer panasz- és kérelemlevéllel rakták meg.

Az 1830-as kolerajárvány pusztításait fokozta (vagy éppen a járvány kitörését segítette elő) a különösen hűvös és csapadékos nyár. A földeken elrohadt a gabona, a csapadékos időjárás miatt elszaporodtak az áradások. Ezek az időszakok egybeesnek a három nagyobb hideghullámmal. A legismertebb áradás a Duna 1838-as pesti jeges árvize, amely jelentős pusztításokat okozott és lerombolta Pest jelentős részét.

Hasonlóan válságos év volt 1847. A helyzetet súlyosbították az elszaporodó járványok, a mezei rágcsálók pusztítása és a sorozatosan jelentkező sáskajárások.

A hideg telekre, amelyek a század közepéig folytatódtak, a legjobb történelmi példa 1848/49 rendkívül fagyos december vége, amikor az országgyűlés kénytelen áttenni székhelyét Pestről Debrecenbe.

Hasonlóan hűvös nyarakat jegyzett fel Agyagos Molnár István Sárospatakon, ahol 1849-ben a júliusi középhőmérséklet 19,3 °C, míg az augusztusi középhőmérséklet 18,6 °C volt. Ugyanitt 1851ben júniusban 17,6 °C, júliusban és

augusztusban 19,7 °C volt a középhőmérsékletet.

A kis jégkorszak végét Magyarországon legmarkánsabban, az 1863. évi forró és katasztrofális aszályhoz lehet kapcsolni. A század hátralevő időszakában az időjárás melegebbre fordulása figyelhető meg. Az áradásos évek gyakorisága a század elején és közepén a legnagyobb. Az 1860-as évek közepétől a kisjégkorszaknak nevezett időszak véget ér, ami nem jelenti azt, hogy rendellenesen hűvös, csapadékos nyarak ne forduljanak elő mind Európában, mind Magyarországon vagy a világ más területein. Ugyanakkor elmondható, hogy ezek gyakorisága és periodikus visszatérésük nem tapasztalható.

Éghajlat-változási párhuzamok?

Őseinkkel ellentétben nekünk van lehetőségünk felkészülni a várható időjárási változásokra. A kis jégkorszak gazdasági és történelmi eseményei lehetőséget nyújtanak arra, hogy elképzeljük, milyen következményekkel járhat a természeti körülmények tartós megváltozása. A globális felmelegedés nemcsak az ember és környezete viszonyának újraértékelésének a kérdését veti fel, hanem újra kell gondolni az adott területen élők gazdasági, társadalmi körülményeit és megélhetési lehetőségeit is. Ez utóbbi pedig sokszor meghaladja egy terület, ország, vagy földrész gazdasági kereteit. Az időjárás-változásra is igaz az a kicsit közhelyes megállapítás, hogy a globális problémákra globális válaszokat kell adni.

Ugyanakkor az időjárás-változás, a csapadékviszonyok módosulása komoly kihívást jelent Magyarország számára is. Az elmúlt évek rácáfoltak az előrejelzésekre, melyek az éghajlatváltozás következtében a Kárpát-medencére egy jóval szárazabb időszak kezdetét prognosztizálták. Az ismétlődő tiszai árvizek és hosszan tartó csapadékszegény időszakok rá kell, hogy irányítsák a figyelmet arra, hogy a megváltozó éghajlati körülményekhez alkalmazkodnia kell a Kárpát-medence lakóinak is. A változó éghajlati körülmények új víz- és környezetgazdálkodási koncepció kidolgozását és megvalósítását igénylik. Ez magába kell, hogy foglalja a meglévő gátrendszer erősítését és bővítését, az árterek beépítésének a megszüntetését, szükségtározók és vízelvezető csatornák építését, melyek az aszályos időszakokban is jó szolgálatot tehetnek a mezőgazdaság számára.

Önmagában is érdekes kihívást jelenthet az emberiség számára, hogy azzal a technikai fejlettséggel, amely részben felelős az éghajlatváltozásért, milyen módon tud alkalmazkodni a megváltozó időjárási körülményekhez.